Bizony előfordul, hogy az ember, ha sokáig nem látja egy ismerősét, akkor a következő találkozáskor igencsak meglepődik. Velem is ez volt a helyzet, hiszen húsz év után újra találkoztam egy régi kedves barátommal, akivel sajnos eléggé eltávolodtunk egymástól. Sajnos az ilyen előfordul; nekem a munkára, neki pedig a sportkarrierjére kellett koncentrálnia. Azért persze figyelemmel kísértem a pályafutását, a sikereit, és végül a bukását is, majd ezt követően az eltűnését. De azt sose gondoltam volna, hogy amikor újra találkozunk, rajta már az alkoholizmus végső stádium tünetei lesznek láthatóak, ezért eléggé meg is döbbentem. Tulajdonképpen már az is egy csoda volt, hogy felismertem szegényt. Egy családi eseményen futottunk össze, a feleségével érkezett, bár a vánszorgott jobban illene az állapotára.

Szegény nejével is volt alkalmam beszélgetni, akit legutóbb még barátnőjeként láttam. Elmesélte, hogy a karrierje földbe állása után a barátom egyre lejjebb csúszott a lejtőn, depresszióba süppedt, és keményen inni kezdett. Mostanra odáig jutott a dolog, hogy minden napot ajándéknak tekint, amit vele tölthet, és egyszerűen nem hajlandó beismerni az állapota súlyosságát. Pedig az alkoholizmus végső stádium tünetei egyáltalán nem viccesek, sőt, sokkal inkább ijesztőek. Szegény asszony nagyon el volt keseredve, én pedig azt éreztem, hogy valamivel meg kell próbálnom segíteni, még ha lehetetlen is.

Egy kis kutatást követően találtam egy olyan magánklinikát, ahol nagyon eredményesen tudják kezelni az alkoholistákat, ráadásul egy igen neves addiktológus is a munkatársaik sorát erősíti. Arról nem volt fogalmam, hogy szakemberi szemmel nézve mennyire lehet súlyos a helyzet, ezért elküldtem a klinika webes elérhetőségét a barátom feleségének, hátha van még valamennyi remény. Mondjuk én nem tápláltam sokat, mert bizony, az ilyen állapot fokozottan csökkenti az ember élettartamát. Minden esetre ennyi idő után eszembe se jutott belekotorni a magánéletükbe, de kötelességemnek éreztem legalább ennyivel segíteni.