A legjobb barátnőmmel, Julival minden évben elmegyünk a Múzeumok Éjszakájára, mert mindketten imádjuk a kultúrát és szeretünk kiállításokra járni. Idén sem volt ez másképp, már jó előre elterveztük, melyik múzeumokba akarunk elmenni, és regisztráltunk a kiválasztott programokra. Egy héttel az esemény előtt már minden készen állt, a programunk kőbe volt vésve, és már alig vártuk a június 22-ét.

Aztán úgy alakult, hogy a Múzeumok Éjszakáját megelőző hetem elég kalandosra sikeredett. Kaptam egy új feladatot a munkahelyemen, amilyet még sosem csináltam azelőtt, ezért minden nap túlóráznom kellett, ráadásul azon a héten látogatott meg egy francia ismerősöm is pár napra, akivel szintén foglalkoznom kellett. Azt sem tudtam, hol áll a fejem.

Péntek volt a francia barátnőm, Chloé utolsó napja, ezért este mindenképpen ki akartunk rúgni kicsit a hámból. Jó pár szórakozóhelyet megjártunk aznap este, közben belebotlottunk egy csomó ismerősbe, na meg szereztünk néhány újat is. Fogalmam sincs, hogyan, de végül egész éjszaka buliztunk, és csak arra eszméltünk, hogy hajnalodik. Ijedten összenéztünk: Chloé járata néhány óra múlva indul, ás ő még össze sem pakolt! Hazarohantunk, sebtében beledobáltunk mindent Chloé bőröndjébe, aztán taxiba pattantunk, hogy elérjük a repülőt. Már szinte biztosak voltunk benne, hogy Chloé le fogja késni a gépet, amikor jött az sms, hogy a járat késik. Így kicsit fellélegezhettünk, de azért még mindig jó nagy volt az idegesség, amikor lihegve befutottunk a reptérre. Szerencsére a gép még mindig nem állt be a kapuhoz, sőt, még majdnem egy órát várnunk kellett, mire Chloé beszállhatott.

Végül halálosan kimerülten indultam haza. Már dél is elmúlt, mikor végre ágyba kerültem, és azonnal elaludtam. Arra keltem, hogy csörög a telefonom. Kint azóta besötétedett. Megnéztem a telefont, három nem fogadott hívás, és jó néhány üzenet Julitól. Kilenc óra tíz volt, több mint két órával azelőttre beszéltük meg a találkozót. Várt rám a Ludwig előtt, ahogy megbeszéltük, aztán elindult egyedül a programokra. Káromkodtam egy sort, majd sietve összeszedtem magam, és rohantam, hogy megkeressem Julit.

Ő persze megértő volt, mikor elmagyaráztam neki, mi történt, de nekem így is borzasztó bűntudatom volt a dolog miatt. Szegénynek egyedül kellett részt vennie egy csomó programon, én csak az utolsó kettőre értem oda, ráadásul még mindig kábán és mosdatlanul. Úgy éreztem, ki kell engesztelnem őt valahogy. Úgy döntöttem, hogy veszek neki valamit, aztán eszembe jutott, hogy nemrég vett magának egy új kávégépet, és biztos örülne néhány kávékapszulának. Megkerestem a neten a legfinomabbakat, és rendeltem neki egy csomót. A kávékapszula azért praktikus, mert csak kiválasztasz egyet, amelyikhez épp kedved van, benyomod a gépbe, az pedig már főzi is a kávét. Az egész megvan fél perc alatt, ami főleg reggelente jó, amikor az ember félálomban kibotorkál a konyhába, és másra sem vágyik jobban, mint egy csésze kávéra, de most azonnal. Én pedig pontosan tudtam, hogy Juli nem egy reggeli típus. Ezer olyan emlékem van, amikor egy átmulatott éjszaka utáni reggelen kávé után kutat a konyhában, vagy a kotyogóssal vesződik, és jól tudom, hogy ilyenkor hozzá szólni sem érdemes, úgysem számíthat az ember többre ilyenkor tőle mint valami morgásra.

Ezért is vette a kávégépet, ami minden ismerőse szerint remek ötlet volt tőle. Igazság szerint kicsit sajnáltam, hogy nem nekem jutott előbb eszembe, megvehettem volna a szülinapjára. De a kávékapszulákkal végre pótolhattam az elmaradást.

A következő hétvégén (hol máshol) egy kávézóban találkoztunk Julival, ahol átadtam neki az ajándékot. Borzasztóan örült, de hangsúlyozta, hogy amúgy sem haragudott, mindenki hibázhat. Nekem mégis jó érzés volt, hogy jóvátehetem a hibámat, nem akartam, hogy ez a dolog kárt tegyen a barátságunkban. Juli elárulta, hogy mióta megvan a kávégép, minden nap két kávét iszik, egyet reggel, egyet pedig délután, olyan finom kávét csinál. A reggelek is sokkal olajozottabban indulnak azóta, nem kell többé a kotyogós kávéfőzővel bajlódnia. Ráadásul, mint mondta, épp kezdett elfogyni a kávékapszula, így még jó is, hogy elkéstem a találkozóról, mert így neki már nem kell rendelnie.

 Így hát a Múzeumok Éjszakája incidens végül is jól végződött, Juli imádja az új kávékapszulákat, én meg örülök, hogy nem haragszik rám. A tanulság, hogy mindenki hibázhat, viszont mindig van lehetőség a hibákat helyrehozni, és erre remek eszköz valami jó ajándék, ami igazán személyes. Juli esetében tudtam, hogy a kávé lesz a megoldás, és jól is sült el a dolog. Múzeumok éjszakája pedig lesz jövőre is.