Nem mindennapi látvány a szürke hétköznapokban

Ma reggel, ahogy minden nap szoktam mentem a munkába. Sokszor nem bírom kiszámítani, hogy mikor indulok el otthonról, mert általában jól esik megnéznem az esti meccset, vagy sokáig dolgozom, és ezek nagymértékben befolyásolják a reggeli ébredésem és a nyugodt reggeli elfogyasztását. Szóval általában kétszer háromszor szállok át és negyven percet utazok a városban, így van időm szemlélni a környezetemet, elolvasni az aznapi híreket és végigmérni sorstársaimat, akik szintén hatalmas lelkesedéssel vágnak neki a napnak. Tehát ma reggel is álltam és vártam a buszt, egy kávéval a kezemben, amit a nem túl messzire lévő kis kávézóban vásároltam a mindig mosolygós barna hajú Lilitől, és most kellemesen gőzölgött a kezemben, amíg ki nem öntöttem az egészet a földre.

drotaverin

Ez úgy történt, hogy előttem állt egy kicsit idősebb, jól szituállt úriember, meg vagy másik 40 dolgozó polgár, akik kenyérkeresetüket igyekezték megkezdeni ma. Ígérem, hogy próbálok minden pillanatra rendesen visszaemlékezni, de az események innentől kezdve meglepő váratlan és egyáltalán nem kiszámítható fordulatot vettek. Az előttem ácsorgó úriember egyszer csak felnyögött, a gyomrához kapott és kétrét görnyedt. Ahogy kezeivel lapátolt, hogy egyensúlyát megtartsa, szerencsétlen mozdulatot tett, és kiütötte a kezemből a kávémat, amelyet néhány perce Lili olyan nagy gonddal főzött le, és amely ezek után hangos placcsanással terítette az aszfaltot, foltot hagyva ezáltal az én és még másik 3 méteres sugárban állók cipőjén. Természetesen többen siettünk a bácsi segítségére, aki csak a földön fekve jajgatott. Egy lány kapásból hívta a mentőket, és próbált értelmesen kommunikálni a mentést irányító tiszttel. Hallottam, ahogy elmondja, hogy hol vagyunk, hogy mi a panasza a betegnek, és hogy vannak feltételes reflexei. Bár ez utóbbit némi bizonytalansággal közölte azért, mert valószínűleg nem volt teljesen tiszta a kép, hogy mit takarhat egészen pontosan a feltételes reflex szókapcsolat. Minden esetre, amíg ő telefonált mi próbáltuk a bácsiból kihúzni, hogy mije fáj, hogy mi lehet a probléma, de csak azt ismételgette, hogy fáj, nagyon fáj. Hiába kérleltük, hogy árulja el, hogy jó de mije, nem tudta megmondani, így vártunk, hogy a mentők jöjjenek. Szerencsére a nagy forgalom ellenére nem tartott sokáig a mentőknek, hogy kiérjenek és megkezdjék a páciens ellátását. Nagy nehezen sikerült, kideríteniük, hogy az Úr nagyon komoly gyomorfájdalmakkal küszködhet. Mondták neki, hogy mindenképp beviszik a kórházba, de előtte, ha nem allergiás, akkor muszáj bevennie egy drotaverint, amely segíteni fog. Szegény bácsi nagyon küzdött, de végül is sikerült feltápászkodnia a mentőautóba, és bevenni a gyógyszert, amely minden bizonnyal megkönnyebbülést hozott a számára.

Napközben sokat gondolkoztam az eseten, és többször nem tudtam a munkámra koncentrálni. Ideges voltam és nyugtalan, hogy mi lett a sztori vége, hiszen többen segítettünk, vagy legalább is szerettünk volna segíteni, és többen aggódtunk a bácsiért. Végül nem bírtam tovább a gyötrődést és felhívtam a korházat, amely a legközelebb volt ahhoz, ahol a balesett történt, hátha hajlandóak mondani valamit az úrral kapcsolatban. Sajnos nem jártam sikerrel, mert azt mondták, hogy a beteg személyiségi jogaira hivatkozva nem adhatnak ki róla információt, azért annyit mondanak csak, hogy nem kell aggódjak. Így némiképp megnyugodva mentem hazafelé, és még megálltam egy finom kávéért, ahol elmeséltem a sztorit elejétől a végéig. Még egyszer belegondolva ebbe a reggelbe, arra jutottam, hogy szerencsések vagyunk, hogy egy olyan világban élnünk, ahol mások figyelnek ránk, és ha valami baj történik, akkor nem maradunk egyedül. És még akkor nagyon jól járunk, ha egy tizenéves forma leányka hívja a mentőket, mert azok időben odatalálnak hozzánk, még akkor is ha a bejelentőnek fogalma sincs arról, hogy mit jelent az, hogy feltételes reflex.